Harmadik típusú találkozás az, amikor két idegen létforma személyesen találkozik. És ehhez nem kell feltétlenül az űrből jönni egyiküknek...

Merülőtársammal az öböl kijárata felé tartunk, a sekély vízben gyorsan elhagyjuk az ismert homokos, köves vidéket. Célunk a nyílt víz, ahol tengeri füves réteket, ígéretes susnyásokat láttam az előző merülés végén. Tájolok, tovább indulunk, végül feltűnik a várt pozidóniás, neptunfüves rét. 6 méter, elleszünk itt vagy másfél órát a 12 literes palackkal, csak a fényképező akksija bírja addig, van már benne egy 100 perces merülés.

Lassan lebegünk, nézelődünk, bekukkantunk minden bokorba témát keresve, majd a látóhatáron megjelenik egy nagyobb víz alatti hegy, mellette már egy fotóskolléga tevékenykedik. Odalopakodunk, hogy ne zavarjuk meg, kis oázis, tele jobbnál jobb témákkal, ahogy várható volt. Az ilyen helyek mindig vonzák a vizek lakóit, mint nagyvárosok az embereket. Csabi letáborozik, én inkább tovább állok, keresek másik sziklát, ahol nem akadályozom a többiek munkáját. Feljebb emelkedek, hogy messzebbre lássak, pár tíz méterre egy kisebb kőtorony - sziget, melegebb tengeren bommie-nak mondanám - ez kell nekem.

Óvatosan közel lebegek, kiszúrok egy színes bleni-t, rápróbálok, elúszik. Fene. Lassan oldalazok tovább, a szigetem oldalán üreg tátong, egy alagút ami összeköti a két végét. Benézek ... és valaki visszanéz. Polip kucorog az üreg egyik sarkában, érdeklődve figyeli, ki néz be az ajtaján ... de jófej! Leeresztem mellényem, fényképezőt félrehajtom, hadd lebegjen mellettem, gondoltam bohóckodom egy kicsit a polippal.
Nézem, méregetem a nagyságát, egy méter feletti példánnyal azért az ember csak óvatosabban játszik, mint egy kicsivel. Véletlen ideges tipus, sarokba szorítva érzi magát, nem vicces, amikor egy másfél méteres dög az ember fején landol és 8 csáppal szedi le a maszkot, reduktort stb. Ez persze úgy összetekerte magát, hogy nehéz belőni, de úgy látom nem a dédnagyszülő méret, átlagos felnőtt, ezzel még lehet valami kezdeni. Nyugodt, nem ideges, érdeklődő polip, épp elkezdek azok agyalni, csak le kéne fotózni, ha már ilyen jól tűri a közelségemet, amikor megáll bennem az ütő.

A polip mellett egy tíz centis apró élőlény, egy jellegzetes forma, egy rég óhajtott trófea amit 300 merülés alatt sem sikerült elcsípnem, adria jelképe ... egy csikóhal! Ott lebeg az üregben, a homokos aljzat felett a polip mellett. Hát ez hihetetlen, mi történik itt? Ezek haverkodnak, polip háziállatot tart, esetleg identitás zavaros a csikóhal és polipnak képzeli magát, hiszen neki a tengeri fűben kéne rejtőznie! Ezért jöttem ide ki, ezért túrom már fél órája a fűcsomókat, bokrokat, erre tessék, itt van egy üregben!

Polip elfelejtve, mit tegyünk, hogy le tudjam fotózni a pacihalat, az üregben messze van, a vaku sem fér be, és ha a polip megrémül, felkavarja az aljzatot ... Hmm, fotós körökben ismert, néha bizony terelni kell az állatot, úgyhogy fogom apró búvártőrömet és óvatosan a lapjával kiterelem a csikóhalat a helyére, a füves részre ahol fotózni is jobb.
Hal kiúszik, farkincájával rákapaszkodik a fűre, én pedig elkezdem fotózni. Makró mód, közelhúzódás, helyezkedés, vaku erősség állítás, rekesz, zársebesség, kompozíció ... van gondom, nem mondom. Egyszercsak valami fura mozgást látok a szemem sarkából ... polip srácról teljesen elfelejtkeztem!

Tény, hogy a polipok nagyon intelligensek, érdeklődőek, játékosak. No az én polipom úgy döntött, megismerkedik velem. A kedvenc tapogató karját óvatosan kinyújtotta, először az üreg homokos alján csúsztatta előre, majd felbátorodva a fűcsomón átfűzve a karját próbált elérni. A hirtelen megjelenő kartól jól meglepődtem, mindketten rémülten kaptuk el végtagjainkat.
Csikóhal eliszkolt a két nagy élőlény közül, áttette székhelyét egy másik, nyugodtabb helyre, ahol az időközben megérkezett merülőtársam kezdte fotózni, én visszatértem a poliphoz. Most már én is kezdeményeztem, kezemet óvatosan felé nyújtottam, és ujjaimmal incselkedtem vele, próbáltam - sikeresen - felkelteni a kiváncsiságát. Nem kellett pár másodperc, vékony csápja újra előkerült, finomat, óvatosan tekergette a fűcsomó tetején, - meg merjem érinteni vagy sem? Ezen tétováztunk mindketten, végül győzött a kiváncsiság, csáp és kéz találkozott.

A jéghideg tapogatókorongok ragacsos érintésétől jól megijedtem, gyorsan elkaptuk "kezünket", de a pacsizás megtörtént. Újra próbálkoztunk, most óvatosan végigsimítottam a nem tapadókorongos bőrét, amit nyugodtan tűrt nyolckarú haverom, majd barátságosan búcsút intettem újdonsült ismerősömnek.
A csikóhalról kell még pár képet készíteni, ki tudja az eddigiek hogy sikerültek. Utólag visszanézve fél órát töltöttem a polip és a csikóhal társaságában, a fényképezőm akkumulátora adta fel, de 100 percet azért sikerült megint merülnöm.

Mindez történt az Adrián, a glavotoki kemping öblében. Homokos, sziklás, tengeri füves, sekély öböl, nem sokan gondolhatnak a helyre, mint a non plus ultra merülőhelyre. Pedig tartogat érdekességeket azoknak, aki szeretnek nyugodtan, molyolósan merülni, és nyitott szemmel járják a víz alatti ösvényeket.